Két csöpp kis gombóc kuporgott benne. Egy kislány és egy fiúcska. A fiú egész jó állapotban volt, megkapta szegény a szurikat és akkor kivettem Őt: Peggy-t. Akkor még nem volt neve szegénynek, csak egy kis Yorki volt, de milyen kicsi... Az egész kutyus elfért a tenyeremben, pici, törékeny vézna kis gombóc. Teljesen elszörnyedtem, amikor megláttam. Teljesen alélt, enervált volt a kicsi, szeptember volt, a levegő sem volt hűvös, de a csöppség érezhetően hidegnek tűnt. Megvizsgáltuk, teljesen ki volt száradva, szinte éhen volt halva.

Hazahoztuk a picit, természetesen gyorsan hőpárnára került, fecskendővel próbáltuk itatgatni, nem nagyon tudott nyelni sem. Kapott infúziót, szőlőcukrot és reménykedtünk. A szőlőcukortól egy kissé felélénkült, de akkor szembesültem a ténnyel, ez a kiskutya nem tudott menni. Alig lehetett 4 hetes és szerintünk még ketrecen kívül soha sem volt, a ketrec, amiben lakhatott sem lehetett akkora, hogy élete első lépéseit megpróbálja megtenni. Volt egy szoptatós uszkár kutyusom, gyorsan próbáltuk cicire rakni, akkor ért még egy sokk, a pici szopni sem tudott, tehát alig 4 hetesen már elfelejtette a szopást is, biztos hamarabb elvették a mamájától. Egy egészséges kölyök kutya 6 hetes korig ha tejszagot érez, akkor automatikusan keresi a cicit és elkezd szopni. Hát a mi kicsinknél ez sem működött. Tehát maradt a fecskendő. Így ment ez 4 kerek hétig. Csak nem akart hetek múlva sem elkezdeni önállóan enni, sem pedig inni. De legalább élt.